Egy pillanat! Pontosítom a fenti, elnagyolt címet. A populációnak csak egy jelentős hányadáról van szó, nem az egészről.

Mostanában olvastam valahol, pontosabban imitt-amott, miszerint a magyarok jelentős része nem nagyon szeret olvasni. A tényleges adatokat elő lehet keresgélni, aki ezt nem hiszi, járjon utána.

Ejnye, no! És a portugálok vajon mennyit olvasnak? Vagy azok a finnek? Esteleg az amerikaiak? Utóbbiak gyártják a legtöbb bestseller listát, fenemód értenek az olvasáshoz, jobban mondva a könyvek eladásához.

Ne firtassuk! A TÁRKI sajnos nem végez kutatásokat a távoli Lusitániában, így csak a hazai eredményeken (eredménytelenségeken?) tanakodhatok, esetleg sopánkodhatok.

Utóbbit hagyjuk. Addig én nem nyavalygok, ameddig engem hagynak olvasni. Illetve nem egészen így van, hanem máshogyan. Minél kevesebb lesz az olvasó, annál sanyarúbb sorsa lesz a kiadóknak, akik ki tudják elégíteni csillapíthatatlan étvágyamat. Sok könyvet befalok, ráadásul sokfélét. Nem nagyon érdekelnek a kategóriák. Zsarnok vagyok. Én döntök. 

Van egy pompás elméletem. A magyarok egy része azért nem olvas könyveket, mivel nem ismeri Kurt Vonnegut könyveit, és azért nem ismeri Vonnegut könyveit, mivel nem olvas. Pompás érvelés! Pompás érvelés! Ugye értik?

Mik lehetnek a legnépszerűbb kifogások? Ha arról kéne hazudnom, vajon én miért nem olvasok, az alábbi érveket találnám ki önmagam megnyugtatás érdekében.

Nem tudok olvasni. (Manapság nem túlzottan divatos kijelentés.)

Nincs rá időm, hogy önfeledten olvasgassak. Egy könyv átbogarászása rengeteg időt vesz igénybe. Egyes, körmönfont példányokon napokig el lehet szöszmötölni. Szorgos munkával töltöm napjaimat, ebbe az olvasás, mint szabadidős tevékenység, mély fájdalmamra már nem nagyon fér bele. Látták már önök Balzac, Emberi színjáték című monstrumát egyben? Szépen egymás mellett felsorakozva? Rengeteg helyet foglal el még becsukott állapotban is. (Persze több regényből, novellából, miegymásból van összeapplikálva, de akkor is. A Larsson-Lagercrantz-féle Millennium-sorozat sem ötven sorból áll, így jóval meghaladja egy átlag internetfogyasztó mágikus toleranciaküszöbét. Igaz, a Tetovált lányt jelenleg többen olvassák mint a Kurtizánok tündöklését és bukását. Legalábbis úgy vélem.)

A könyvek drágák. Ebben van valami, de sajnos a könyv is áru, nem önkéntes felajánlás. Hiánya azonban nem okoz pusztulást. Az éhezésbe bele lehet halni, meg ott van a fagyhalál réme. Teljesen elfogadható kifogás. Ha azonban valakinek rengeteg pénze van, az miért nem vesz könyveket? Valószínűleg azért, mert hasznosabb dolgokra is költheti azt, amiből neki oly sok van. Mobiltelefonra, tetoválásra, amerikai típusú konyhára, elektromos kütyükre, kozmetikumokra, palota pincsire, plüss mackóra. Mindenre. Az áruházak tele vannak az eladható minden földi megnyilvánulásaival. Könyvekkel is, de az csak porfogónak jók. (Alternatív megoldás szűkös anyagi lehetőségek esetén. Nosza! Iratkozzunk be egy könyvtárba. Ellenérv. Én nem veszek fel még használt ruhát sem. Nem fogok mások által összefogdosott könyvet olvasni, amit ráadásul vissza is kell vinni. Az emberben legyen ennyi büszkeség. Bennem sajnos nincs.)

Nem érdekelnek a könyvek. Őszinte megnyilvánulás, ezért nagyon fontos érv. Nem lehet vele vitatatkozni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Az olvasásból nem lehet megélni. Ez bizony tény. A hivatásos kritikusokat most hagyjuk. Nem Krőzusok, ráadásul rengetegen mélyen megvetik őket, meg amit művelnek.

Inkább megnézem a tévében azt, ami engem érdekel. Jóval kevesebb időbe kerül. Ez is igaz, bár a Galaxis ​Útikalauz stopposoknak filmen nagyrészt értelmezhetetlen, de ez a könyv inkább kockáknak való, nem rendes embereknek.

Értik?

Hagyjuk a kifogásokat. Nem lehet senkit sem napi olvasásra kötelezni, talán ebben van a lényeg. A kötelező olvasmányok sanyarú sorsa intő példa lehet mindenki számára.

Aki szeret olvasni, az ezt hasznos, szórakoztató tevékenységnek tartja. Ugyanúgy függőséget okozhat, mint a cigaretta. Manapság azonban rengeteg hasznos, valamint kevésbé hasznos szórakoztató tevékenység közül lehet válogatni. A televízió, illetve a telefonos játékok, a közösségi oldalak évezetére jóval könyebb rászokni, mint a molyolásra. Ezekkel versenyezzen holmi könyv? Hogy ez sajnálatos?

Véleményem szerint az Éjjel-Nappal Budapest is az, de sokat nem lehet tenni ellene, legfeljebb olvasni.

Ludwig Kaltenburg = Konrad Lorenz, a híres etológus.

Ebből az egyszerű képletből indultam ki, midőn előítéletekkel jó alaposan eltöltekezvén nekikezdtem olvasni Marcel Beyer könyvét. Nagyjából a negyedik, ötödik oldalon rájöttem, sürgősen át kellett állítanom agyam megfelelő területeit valami egészen másra. Olyasmi ez... Igen, olyasmi, mint mikor az ember beleskóstol egy ételbe, amelytől fokhagymás-sós ízt vár, az ízlelőbimbói pedig arról tájékoztatják, hogy ez inkább amolyan csípős, kissé kesernyés, elsőre érdekes. Persze csak annak, aki kedveli az ilyesmit.

Szó sincs életrajzról, Konrad Lorenz második világháborúban végzett tevékenységének feltárásáról, oknyomozásról, nagy leleplezésről, doktori címek, díjak visszvonásáról, szigorú ítélkezésről. A történet rengeteg mindenben tér el a valóságtól. Kaltenburg a szovjet fogságból való vissztérése után az NDK-ban folytatja tudományos tevékenységét, Konrad Lorenz Ausztriában, majd Nyugat-Németországban. Kaltenburg a nemzetiszocializmus bukása után a létező szocializmusban találja magát. Ideológia itt is, amott is. Mondhatni, pech.

Gyorsan kis is dobhatjuk agyunkból "a dokumentumregényt vártunk"-at , ha nem szeretnénk csalódást okozni önmagunk számára. 

A könyv egy öreg ornitológus, bizonyos Hermann Funk visszaemlékezése, melynek fontos szereplője Kaltenburg professzor, aki amolyan mentorává vált Funknak élete egy részében. Kaltenburg veszi rá őt arra, hogy az egyetemen ornitológiai tanulmányokat folytasson. Nem sok választást hagy Funk számára. Így Kaltenburg a csókái mellett, a szüleit Drezda bombázásakor elveszítő Hermannt is megfigyelései, vizsgálatai tárgyává teheti.

Funk visszaemlékezése olyan, mint a valóságban bárkié. Össze-vissza kalandozik térben, időben, kanyarog, bukfencet hány, bizonytalankodik. Nem könnyű olvasni. Vegyük tehát gyorsan elő Dr. Frederik Kuznyecki híres könyvét, Az olvasástechnika gyakorlati alkalmazása a mindennapokban, haladók számára (szines ábrákkal) -t, amely sajnos a valóságban nem létezik. Teljesen magunkra vagyunk utalva olvasás közben.

A professzor a várakozásokkal ellentétben nem valamiféle tőről metszett diabolikus figura, egy ornitológiával foglakozó Frankenstein. Excentrikus, narcisztikus, de bizonyos szempontból szimpatikus, akinek a múltjában egy sötét folt található, mégpedig belépése az NSDAP-ba, amelyet Funk apja, a tudós botanikus soha nem tudott megbocsájtani Kaltenburgnak.

Az író, Marcel Breyer nem szolgáltatott igazságot. Létezik olyasmi, hogy antiromantika? Az a realizmus? Funk apja Drezdában szénné ég a szövetségesek bombázása során, Kaltenburg tovább folytaja megfigyeléseit. Meghalt Mátyás király, oda az igazság.

Leszámolás a bűnösökkel? A gyakorlatban ez miként kivitelezhető? A németek, mint Európa páriái? Voltak ilyen próbálkozások. De ki fog akkor dolgozni?

Szomorúan el kell fogadnunk azt, miszerint ügyes politikával, megfelelően alkalmazott propagandával, nacionalizmussal, az embereket könnyedén lehet manipulálni, majd ha arra van szükség, munkába lehet állítani őket emberölés céjából, akár napi nyolc órában, váltott műszakban. Szerbia, Ruanda, Szíria. Rengeteg halott, sebesült, menekült. Ösztönösen rögtön be is csukjuk a szemünket, mert mi nem ilyenek vagyunk. Hamis illúzió.

Az emberek genetikai változatossága megdöbbentően szegényes, köszönhetően annak, hogy többször kerültünk a kihalás szélére. Két csimpánz genetikai állománya sokkal jobban eltér egymástól, mint Adolf Hitleré Michael Jacksonétól. Nem egyes népekkel, hanem magával az egész emberiséggel van gond, annak a működését kellene megérteni. Emberi viselkedésünk alapjai nagyjából azonosak, persze erre rárakódik a kultúra, a neveltetés, a környezet, étkezési szokásaink. Elegendő ok közül válogathatunk annak érdekében, hogy gyűlöljük egymást.

Mihez kezdjünk Kaltenburggal?

Ha a háború után az összes NSDAP-tagot bekasztlizták volna, vajon kik működtették volna az NSZK-át, illetve az NDK-át, annak nagyszerű hadseregét? (Nem is beszélve az alulmúlhatatlan NDK Tv-balettről.) Így is rengeteg német férfi volt hadifogságban, ezért volt szükség a török vendégmunkásokra.

Wernher von Braun tehetsége vitathatatlan. Van-e összefüggés a V2-esek rombolása és a Holdra szállás között? Vajon mi érdekelte jobban von Braunt? A rakétatechnológia, a robotrepülőgépek vagy a náci ideológia? Ördögöket és angyalokat keresünk, de csupán embereket találunk.

A népirtás, a sovinizmus, a vallási fanatizmus, az erőszak nem szép dolog, de nem kivételes, ritka jelenség az emberi populációban. Fontos lenne tudnuk milynek vagyunk és miért. Vajon meg lehet-e még minket szelidíteni?

Az etológia, amelyhez Konrad Lorenz kutatásai is hozzátartoznak, visszonylag új tudományág. A még újabb humánetológia feltehetően sok meglepetést tartogathat számunkra. Valószínűleg kellementleneket is.

Főleg, ha a politikusok meglátják benne a nagyszerű lehetőségeket. Meg fogják látni.

(Ha valaki szakavatott kritikát szeretne olvasni a könyvről, ajánlom Smid Róbert írásást: Madártávból emlékezni. )

Konrad Lorenz (1903 - 1989)

És a Carter elnök mellett mosolygó szimpatikus férfi vajon ki lehet?

Azt mind elolvashatod Georges Simenon könyveiből. Még csak nem is kell tíz frappáns pontba szedni ezeket, hogy kattintásra ingerelje a gyanútlan közönséget, majd felbossznatsa a gyanútlan olvasót, miután elhessegette a reklámokat.

Valahol Simenon említett valami olyasmit, hogy ő csak olyasmikről tud írni, amiket személyesen lát, hall, tapasztal. Ebben lehet valami, mert belga létére nagyon pontosan írta le az őkorabeli' Párizst, a franciaországi kisvárosokat, az ott élő tisztes és kevésbé tisztes polgárokat. Még Maigret alakját is mintázta valakiről , de már nem emlékszem kiről, utánanézni meg túlságosan lusta vagyok.

Agatha Christie Poirot-ja, Simenonhoz hasonlóan belga, de nem író és bár rendkívül szórakoztató, ráadásul megdöbbentően hasonlít David Suchet-re, de általában magas körökben forgolódik. Kicsit túl steril, arisztokratikus. Suchet alakítása zseniálisan bonírt. Én simán elhiszem neki, hogy Poirot élt, csak Agatha valami miatt titkolta a létezését.

Maigret ezzel szemben lepusztult kisvendéglőkbe jár, a Szajna partján cammog, sötét utcákon, lerobbant bérházakban kutakodik, legtöbbször betér egy vendéglőbe, melyeket úgy használ, mint mi manapság a mobiltelefont, csak ő tantusszal fizet, vagy megkéri a tulajdonost használhatja-e a telefonját, majd iszik, vagy eszik valamit.

A főfelügyelőt rengetegen nyaggatják,  mondja már el végre zseniális módszerének titkát melynek segítségével oly kiemelkedően javítja Párizs, illetve, amerre éppen járkál, a felderített gyilkossági ügyek statisztikáját. Olyan módszere neki pedig nincs. Illetve van. Pontosan az, hogy járkál, megfigyel, bemegy a kocsmákba, éttermekbe, ha kell, csupán hallgat. Ismeri Párizst, a vidéket, alaposan megfigyeli az embereket, legszívesebben személyesen kérdezi ki az érintett feleket.

Simenon rengeteg, érdekes, embert gyömöszölt regényeibe. Prostituáltakat, striciket, kocsmárosokat, lecsúszott egzisztenciákat, kisstílű szélhámosokat, tolvajokat. Regényei ezért nem lesznek sematikusak, bár sokan annak tartják őket. Ez utóbbi egyéni megítéslés kérdése. Engem olvasás közben a korabeli Párizs (a háború előtti, és utáni) leírása, valamint az ott élő emberek viselkedése örvendeztet meg leginkább. A Maigret regények karakterei legtöbbször mogorvák, slamposak, bizalmatlanok, kimondottan undokok. Maigret nagyjából érti a viselkedeséküt, gesztusaikat, észreveszi ha hazdunkak, illetve elhallgatnak valamit. Simenon rengeteg embert figyelhetett meg, különben élettelenné válna az a rengeteg minden, amit leírt.

A Maigret-regények cselekményei mai szemmel nézve lassúak. Nyomozása közben nem robban fel fél Párizs. Engem ez különösebben nem zavar. Lehet szép komótosan is olvasni. Minek rohanni, ha sétálni is lehet.

Maigert kérdezget, beszélget, ha úgy látja jónak, fenyeget, morog, néha modortalan, néha megértő, közben szövögeti a hálóját, ide-oda mozgatja az embereit, akik nem értik mit akar, de megbíznak benne, végül lecsap.

Filmen rengetegen alakították már a felügyelőt. Az én agyamban mégis valahogy Bruno Cramer alakja rögzült. Van egy jellegzetes pillantása. Olyan, "majd meglátjuk"-szerű.

(Még Rowan Atkinson is remek alakítást nyújtott Maigert szerepében, de fene egye meg, nekem mindig mr. Bean ugrott be. Aztán puff neki, oda is lett a mutatvány.) 

Bruno Cremer (1929 - 2010)

Michael Gambon (1940 - )

Rowan Atkinson (1955 - )

Rupert Davies (1916 - 1976)

Jean Gabin (1904 - 1976)

Georges Simenon (1903 - 1989)

Magamban valahogy úgy képzelem, Alexandre Dumas regényírás közben egyre inkább belelovalta magát a témába, amelyben éppen lubickolt, mondhatni heves lelkesedéssel írt, közben a valóságon és a tényeken egyszerűen átgázolt. A cél szentesíti az eszközt, esetünkben a cselekmény mindenek, legfőképpen a valóság felett áll.

Regénye így történelmi fantasy, szórakoztató, rendkívül jól megírt olvasmány. Ez a minden hájjal megkent, idősebb Dumas képes vol még arra a bravúrra is, hogy A három testőrben megismert fondorlatos, ármánykodó bíborost könnyedén rehabilitálja. Az eredmény egy bölcs, megbocsájtó, rendkívül jóindulatú államférfi, a szegények, elesettek megmentője, a gaz latrok végzete.

A regényben természetesen szerepelnek valódi történelmi eseményekis, Dumas nem rugaszkodott el teljesen a valóságtól. A Vörös Szfinxben a bíboros ügyes politikai machinációkat hajt végre, amely biztos közelebb áll a valósághoz, mint az, hogy négy feddhetetlen jellemű testőr rendszeresen áthúzza minden számítását, ráadásul nevetségessé teszi őt. Richelieu-t? A kor egyik legnagyobb hatású, kíméletlen államférfiját? 

Dumas-t olvasni mindezek ellenére nagyon jó mulatság, nem véletlen, hogy a műveit többször is kiadták, többek közt Magyarországon is. Ne legyünk vele túlságosan szigorúak, hiszen A Vörös Szfinx legfőképpen szórakoztató irodalom. Az, hogy még ma is élvezhető, Dumas, a nagy mesemondó érdeme. Az a feltétel nélküli lekesedés, amely őt eltöltötte... Regényei olvasása során az az érzés fog el, Dumas írás közben iszonyatosan hadart, néha alig tudom utolérni, még szerencse, hogy írt, ezért le tudom lassítani, időben meg tudom fékezni.

Philippe Erlanger-nek van egy két kötetes könyve, Richelieu a nagyratörő, illetve Richelieu a diktátor címmel. A címlapja randa, tartalma érdekes. Az Európa Kiadó jelentette meg, még az átkos 1975-ös esztendőben, (The Night At The Opera, Wish You Were Here stb.) amikor javában dúlt hazánkban a senyvedés. A Századok-emberek sorozatban jelent meg. Hálás köszönet érte. A két kötet 1100 oldalt számlál, de akinek érdeklődését a Vörös Szfinx cselekménye felkeltette, érdemes átrágnia magát a betűknek eme roppant tengerén.

Dumas-t elfogadom olyannak, ahogyan én őt gyermekkoromban megszerettem. A jók legyenek jók, a  rosszak meg nagyon rosszak. Utóbbiak jó alaposan bűnhődjenek meg végül aljas cselekedeteikért, de előtte mindenképpen kövessenek el rengeteg fondorlatot, disznóságot, legfőképpen azért, hogy legyen miért utálnunk őket.

A világ nem ilyen, de olyan jó tudni, hogy egy messzi-messzi Guttenberg-galaxisban néha így működnek a dolgok. Bár maga Richelieu biztos halálra unná magát ott, ezért haladéktalanul elkezdene fondorkoni, intrikálni, Franciaországot javítgatni.

Tudja a fene, valószínűleg azt ami nem tetszett neki, meg ami nem akadt a kezébe. Ami engem személy szerint zavar, azok ezek a címlapokra hetykén odabiggyesztett könyvajánlók, melyek általában a szórakoztató irodalomhoz sorolt könyvek elején díszelegnek tolakodóan, kéretlenül, néha egészen zavaróan.

Magukkal a krimikkel, kalandregényekkel, ilyesmikkel nekem semmi gondom sincs. Olvasom is ezeket rendületlenül, mindenféle lekiismert-furdalás nélkül. Kikapcsolnak, lazítanak, szórakoztatnak, azt adják, amit várok tőlük. Nem szükséges rám tukmálni ezeket. Ha akarom, és éppen van rá elegendő anyagi fedezetem, megveszem őket.

Vizsgáljunk meg egy adott, konkrét példát.

John Sandford, krimiíró megbízható, gyakorlott iparos. Irodalmi hőse, Lucas Davenport nekiesik egy jóféle' bűnügynek, ügyesen megoldja, ráadásul a végén életben is marad, így jöhet a folytatás. Nem nagyon tudom, hányadik. Sokadik. Rengetegen meg is veszik a könyveit. Nincs itt semmi disznóság.

Ez azonban valami miatt a  kiadónak nem elég. Mézesmadzag kell ide! A biztonság kedvéért könyvén ezért ott virít St. King mester meglehetősen szigorú ajánlója:

"Ha nem olvastál Sandfordot, minden idők egyik legnagyobb íróját hagyod ki." STEPHEN KING

Na, bumm! Burkoltan még le is hülyéznek, mindjárt az elején. Az ember sok mindent kihagyhat élete során, amelyeknek sokkal nagyobb jelentősége van. Például rútul kikosarazzák vagy éppen nem, s pont emiatt esik el számtalan, más lehetőségtől. Aber! Nem sokan sóhajtahatnak fel halálos ágyukon, miszerint: - Én, a gyarló ember! Még egy tisztességes Sandford művet sem olvastam el hosszú, élményekben gazdag életem során, pedig a jó Stephen King időben figyelmeztetett erre a kirívó hiányosságomra. Ó, én léha, esendő lélek! Kihagytam minden idők egyik legnagyobb íróját! A pokolban vajon van könyvtár? - majd keserves könnyek között leheli ki lelkét, az örökösök pedig feltúrják a megboldogult könyvespocát, hogy tényleg igaz lehet-e ez. Legnagyobb megdöbbenésükre, ott bizony egyetlen árva Sandford kötetet sem talának, rááadásul a végredeletben sem említik meg minden idők egyik legnagyobb írójának nevét.

Chaucer, Defoe,  Henry Fielding, Tolsztoj, Gogol, Balzac, Zola, Hrabal, Murakami Haruki, Viktor Pelevin. Biztos, hogy hozzájuk kell sorolni Sandfordot? Az itt véletlenszerűen felsorolt írók egymással sem nagyon hasonlíthatóak össze. Nem hosszútávú mezei futóversenyről van szó, hanem irodalomról, pontosabban az olvasókról, akik szabadon dönthetnek arról kinek, melyik művét éppen milyennek tartják.

Ki lehet minden idők egyik legnagyobb írója? Nagyon bizonytalanul, gyatrán megfogalmazott kérdés, azaz marhaság. Van akinél Oravecz Nóra testesíti meg eme misztikus lényt, akad olyan is, aki nem rangsorolja  az írókat. Minek? Semmi értelme az ilyesminek. Engem még az sem érdekel, hogy egy adott könyvből a New York Times Bestseller listája szerint éppen hány millió darabot adtak el világszerte. Nem vagyok én kiadó, semmilyen értelemben.

King nagy mennyiségű könyvet ír, amely tiszteletre méltó, ráadásul jól jövedelmező tevékenység részéről. Ennél azonban jóval nagyobb mennyiségű könyvet ajánl, feltételezem tisztességes díjazás fejében, természetesen számla ellenében.

Amerika legyen az amerikaiaké. Semmi gondom ezzel. Ha ők rajonganak ezekért a csábító szlogenekért, fogyasszák azokat egészséggel.

Számomra azonban, bár lehet, bennem leledzik a hiba... Szóval ez valami olyasmi, mint mikor egy áruház parkolójában rám akarnak tukmálni valami szineváltós alsógatyát, zoknit, mindentelvágókést, jukagir nyelven brummogó plüssmacit. (Ezek ellen a váratlan támadások ellen a legjobb védekezés, ha megkérdezzük a lelkes forgalmazót arról, vajon tud-e nékünk számlát adni kiváló termékéről. Tapasztalataim szerint nem tud, sőt meg is sértődik eme rút feltételezésen.)

A marketing, az marketing, manapság már nem lehet létezni nélküle, legyen tehát. Cégérek régóta léteznek. Vannak szakemberek, akik értenek "Az élettelen csomagolás nagy parádéjá" - hoz, markecoljanak csak nyugodtan, sokszor én is áldozatul esek ravasz trükkjeinek. Pillanatok alatt ott vergődök nyomorultul az árleszállítások, kiárusítások csapdájában, vásárlási láztól meggyötört elmével. Maszkban.

Vissza az ajánlókhoz. A gond, hogy ezeket a spameket legtöbbször csak ollóval lehetne végérvényesen eltávolítani a műből. Nem lehetne valahogy diszkrétebben megoldani ezt a dolgot, amúgy fakultative? Például matricával, könyvjelzővel.

Ha azonban valami miatt kötelező ezeket a mozgalmi felhívásokat odabiggyeszteni a címlapra, legyen meg a kiadók akarata. Valójában engem már az is fellelkesítene, ha egy címlapon ott virítana a következő:

"Ezt a könyvet nem olvasta el Stepehen King, és valószínűleg nem is fogja soha."

Mitől félhet egy hatalma csúcsán lévő diktátor? Valószínűleg rengeteg mindentől és mindenkitől. Ha kellően lelkiismeretlen, ami egy sikeres önkényúr esetében szakmai alapkövetelmény, napi 24 órás szolgálatot köteles teljesíteni saját hatalma, léte, vagyona stb. hatékony megőrzése érdekében. Biz' Isten, nem egy irigylésre méltó mesterség.

Rafael Leónidas Trujillo Molina (1891 - 1961), a Dominikai Köztársaság elnöke csúcsra járatta a személyi kultuszt, végül agyonlőtték, mint egy rühes kutyát. Megesik az ilyesmi. Elég ha a diktátor figyelme egy időre elkalandozik, elbambul, esetleg túlságosan elragadja a hév, s már meg is van a baj.

Hispaniola szigetén két ország található, Haiti és a Dominikai Köztársaság. A sziget a hidegháború idején kiváló élőhelyet biztosított különféle diktátoroknak, melyek közül a legismertebbek François Duvalier,  közismertebb nevén Papa Doc, elnök, valamint vudu varázsló, ráadásul Baron Samedinek, a temetők őrzőjének földi megtestesülése, erőtlenebb, de jóval kövérebb utódja, Baby Doc, azaz Jean-Claude Duvalier, valamint regényhősünk, a Kecske, el Jefe (a Főnök), nevezett Trujillo elnök.

A megjelenésére mindig oly kényes Trujillo áldozatainak számát 50.000 ezerre becsülik. A legnagyobb szervezett mészárlást 1937-ben rendezte, melyben 20-30 ezer haiti vendégmunkást gyilkoltak meg a Petrezselyem-háború során, machetával, amely költségkímélő módszert később Ruandában is alkalmazták a hutuk a tuszik ellen.

Hispaniola lakosainak a sziget történelme során bőven kijutott a háborúból, az erőszakból, a nyomorból. Egyik nemzeti hősüket Jean-Jacques Dessalines-t, aki lemészároltatta a sziget fehér férfi lakosságát, később vagy lelőtték, vagy meglincselték, a kettő nem zárja ki egymást, ha gondosan végzik el, testét mindenesetre darabokra szaggatták, majd azon a helyen hagyták, ahol később emlékművet állítottak számára. Szép, nemes gesztus! Bocsánat, a tisztelt olvasóktól, mivel nagyon elkalandoztam, de Haiti történelmének esetében ez talán megbocsátható.

Térjünk vissza a Dominikai Köztársaságba, Trujillóhoz, kinek uralmát Maro Vargas Llosa, A Kecske ünnepe című könyvében remekül mutatja be.

A regény egyik szereplője Urania Cabral (cabra, spanyolul kecske) 35 év után hazalátogat Trujillovárosba (ma ismét Santo Domingo), hogy találkozzék apjával, Augustín Cabral volt szenátorral, miniszterrel, Elmés Cabrallal, aki jelentős tisztséget töltött be Trujillo rezsimjében. Legfőbb jellemzője a megalkuvás, a feltétlen hűség, és az, hogy rendkívül okos. A regény többi szereplőjével szemben, lányával együtt fiktív személyről van szó, de alakja kiválóan alkalmas arra, hogy sorsán keresztül Llosa bemutassa, miként torzul el személyisége a diktatúrában, amely később eltaszítja magától, majd emberi ronccsá teszi.

Trujillo mellett a regény és a valóság legsötétebb figurája Johnny Abbes García, a Servicio de Inteligencia Militar (Katonai Hírszerzési Szolgálat, valójában Állami Titkosszolgálat) setét lelkületű vezetője. Johnny Abbesről nyugodtan kijelenthető, az illető egy lekiismeretlen vadállat volt, Llosa kiválóan mutatja be ezt a hájas, szadista figurát, aki Trujillo halála után a tetteseket megkínoztatta, majd kivégeztette. A rezsim bukása után a fickót Japán konzullá nevezték ki, jobban mondva, kimenekítették az országból, körbeutazta Európát, majd a szigetre visszatérve, Haitin François Duvalier biztonsági tanácsadója lett. Papa Docot valamivel nagyon felbosszanthatta, ezért családjával együtt - a diktatúrákban megszokott tisztázatlan körülmények között - kiirtották, a nyomokat a tettesek gondosan eltüntették, felrobbantották a házát.

És vajon mi köze van mindezekhez Trujillo prosztatájának? Azonnal írom. A mindig makulátlanul öltözködő, katonás fegyelmet kedvelő, mindent, mindenkit uraló diktátor regnálása végén saját testének már nem tudott parancsolni. Vizeletvisszatartási problémákkal küszködött, mely önkéntes nemzeti hősök esetében felettébb kínos, de mulatságos helyzeteket idézhet elő. A nemzetvezetők legnagyobb ellensége az öregedés, amelyet nem lehet falhoz állítani, aztán agyonlőni. Trujillót, ha nem is könnyen, de le lehetett puffantani, bár valószínűleg amúgy is rövidesen meghalt volna prosztatarákban. A CIA szervezésel és fegyverekkel támogatta a merénylőket, kimenekítésükkel azonban nem foglalkoztak. Jó politikai érzékkel rábízták őket Abbesre, akiben nem is kellett csalódniuk.

A részletekért mindenki bátran forduljon Mario Vargas Llosához, ő majd sok mindent részletesen elmesél.

A Kecske ünnepe dokumentumregény? Annál azért egy kicsit több.

Végül a magam részéről elnézést szeretnék kérni szerencsétlen ugrabugrálásomért, de a téma rendkívül szövevényes, nagyon nehéz összenyomni pár gyatra mondatba. Meg hát a regényben amúgy is egy Kecskéről van szó...

Trujillo

Az elnök Chevrolet-jét harminc lövés érte 

A két Jefe. A diktátor, Johhny Abbes García társaságában 

Saját, előre megfontolt szándékunkból bárkit elítélhetünk, s nyugodtan mondhatjuk rá, utállak, megvetlek, sőt gyűlöllek, te mocskos szemétláda. Ez emberi alapjog, illetve valami olyasmi, de inkább tapasszuk hozzá ehhez a sivár kifejezéshez a szabad választás lehetőségét, amellyel legtöbbször felelősséget vállalunk. Büszkén kiállunk az igazunkért, amely vagy helyes, vagy nem. Később bátran letagadhatjuk ezt, ha már kényelmetlennek érezzük korábbi meggyőződésünket, legtöbbször magalkuvásunkat.

Günter Grass 2006-ban beszélt először konkrétan arról, hogy a háború végén a Waffen-SS-nél szolgált. Puff neki, botrány!

Mivel én 1944-45 környékén nem tartózkodtam a Harmadik Birodalomban, valójában még nem is éltem ekkor, fogalmam sincs arról, vajon mit tettem volna 17-18 évesen a javában dúló háború, bombázások közepette, egy szörnyű, értékét vesztett világban, hátam mögöt egy félemetes, mindent elborító propagandagépezettel, körülöttem egyre gyarapodó hullahegyekkel.

Grass helyett magamból indulok ki és bevallom, nem vagyok biztos abban, képes lettem volna jó döntést hozni, hiába derült ki később a "jóról", az hogy rossz, a másik jóról pedig az, hogy nem is színtisztán jó. A rasszizmust, népirtást, a kollektív bűnösség fogalmát képtelen vagyok elfogadni, de mihez kezdjek példának okáért a szövetségesek terrorbombázásaival? Szükséges volt a német civil lakosságot ilyen brutális méretekben lemészárolni? Sir Arthur "Bomber" Harris nagyszerű stratéga, vagy kegyetlen mészáros volt? Véleményem szerint az utóbbi, de ezzel a kijelentésemmel bátran lehet vitatkozni.

Lehet-e egy háborút, az emberek halomra öldösését hősiesnek  mondani? Komoly, őszinte választ erre csak az adhat, aki részt vett már valamilyen fegyveres konfliktusban. A derék hagyományőrzők csak makettek, maskarák, biodíszletek. Grass akkor és ott volt, ahol rengetegen haltak meg feleslegesen, véletlenszerűen. Sok mindent látott, tapasztalt, majd megírta könyveit. Ha valaki olvasta ezeket, tudja, bár tele vannak önéletrajzi utalásokkal, de nem arról szólnak, hogy engem, a jóravaló, naív Günter Grasst fiatal koromban rútul megtévesztettek, meg hát ugye a "jó öreg" parancsra cselekedtem, nem tudtam semmit a körülöttem történtekről, csupán a szerencsétlen körülmények áldozata voltam. 

Nem. Itt valami egész másról van szó. Neonácik, ilyen-olyan fanatikusok ne is olvassák el Grass műveit, a végén még magukra ismernek egyes szereplőkben. Grass könyveiben nincsenek hősök, sőt rendkívül sok utálatos, gyáva, gonosz figurát vonultat fel. A Bádogdob (egyik) főszereplője, Oskar Matzerath nem valami szimpatikus gyermek-felnőtt keverék csodabogár, aki ráadásul nem is biztos, hogy Matzerath. Az is lehet, hogy Bronski, ráadásul kasub. Az kétségtelen, pompás megfigyelő.

A Bádogdobról és az egész Danzig trilógiáról nekem bizony nincs szándékom kritikát írni. Lelkes olvasó vagyok, nem bölcs műítész. Nincs papírom arról, hogy Günter Grassal kekeckedjek.

Grass SS-tagságán mélységesen fel lehet háborodni, de ítélethirdetés előtt ajánlatos elolvasni a könyveit. Ne keressük műveiben Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführert (Vjacseszlav Tyihonov, magyar hangja: Bitskey Tibor), aki bizony feddhetetlen jellem volt, azaz maga a szemenszedett hazugság, mindenféle különösebb későbbi megbánás nélkül.

Günter Grass könyvei:

https://moly.hu/alkotok/gunter-grass