Azt mind elolvashatod Georges Simenon könyveiből. Még csak nem is kell tíz frappáns pontba szedni ezeket, hogy kattintásra ingerelje a gyanútlan közönséget, majd felbossznatsa a gyanútlan olvasót, miután elhessegette a reklámokat.
Valahol Simenon említett valami olyasmit, hogy ő csak olyasmikről tud írni, amiket személyesen lát, hall, tapasztal. Ebben lehet valami, mert belga létére nagyon pontosan írta le az őkorabeli' Párizst, a franciaországi kisvárosokat, az ott élő tisztes és kevésbé tisztes polgárokat. Még Maigret alakját is mintázta valakiről , de már nem emlékszem kiről, utánanézni meg túlságosan lusta vagyok.
Agatha Christie Poirot-ja, Simenonhoz hasonlóan belga, de nem író és bár rendkívül szórakoztató, ráadásul megdöbbentően hasonlít David Suchet-re, de általában magas körökben forgolódik. Kicsit túl steril, arisztokratikus. Suchet alakítása zseniálisan bonírt. Én simán elhiszem neki, hogy Poirot élt, csak Agatha valami miatt titkolta a létezését.
Maigret ezzel szemben lepusztult kisvendéglőkbe jár, a Szajna partján cammog, sötét utcákon, lerobbant bérházakban kutakodik, legtöbbször betér egy vendéglőbe, melyeket úgy használ, mint mi manapság a mobiltelefont, csak ő tantusszal fizet, vagy megkéri a tulajdonost használhatja-e a telefonját, majd iszik, vagy eszik valamit.
A főfelügyelőt rengetegen nyaggatják, mondja már el végre zseniális módszerének titkát melynek segítségével oly kiemelkedően javítja Párizs, illetve, amerre éppen járkál, a felderített gyilkossági ügyek statisztikáját. Olyan módszere neki pedig nincs. Illetve van. Pontosan az, hogy járkál, megfigyel, bemegy a kocsmákba, éttermekbe, ha kell, csupán hallgat. Ismeri Párizst, a vidéket, alaposan megfigyeli az embereket, legszívesebben személyesen kérdezi ki az érintett feleket.
Simenon rengeteg, érdekes, embert gyömöszölt regényeibe. Prostituáltakat, striciket, kocsmárosokat, lecsúszott egzisztenciákat, kisstílű szélhámosokat, tolvajokat. Regényei ezért nem lesznek sematikusak, bár sokan annak tartják őket. Ez utóbbi egyéni megítéslés kérdése. Engem olvasás közben a korabeli Párizs (a háború előtti, és utáni) leírása, valamint az ott élő emberek viselkedése örvendeztet meg leginkább. A Maigret regények karakterei legtöbbször mogorvák, slamposak, bizalmatlanok, kimondottan undokok. Maigret nagyjából érti a viselkedeséküt, gesztusaikat, észreveszi ha hazdunkak, illetve elhallgatnak valamit. Simenon rengeteg embert figyelhetett meg, különben élettelenné válna az a rengeteg minden, amit leírt.
A Maigret-regények cselekményei mai szemmel nézve lassúak. Nyomozása közben nem robban fel fél Párizs. Engem ez különösebben nem zavar. Lehet szép komótosan is olvasni. Minek rohanni, ha sétálni is lehet.
Maigert kérdezget, beszélget, ha úgy látja jónak, fenyeget, morog, néha modortalan, néha megértő, közben szövögeti a hálóját, ide-oda mozgatja az embereit, akik nem értik mit akar, de megbíznak benne, végül lecsap.
Filmen rengetegen alakították már a felügyelőt. Az én agyamban mégis valahogy Bruno Cramer alakja rögzült. Van egy jellegzetes pillantása. Olyan, "majd meglátjuk"-szerű.
(Még Rowan Atkinson is remek alakítást nyújtott Maigert szerepében, de fene egye meg, nekem mindig mr. Bean ugrott be. Aztán puff neki, oda is lett a mutatvány.)
Bruno Cremer (1929 - 2010)
Michael Gambon (1940 - )
Rowan Atkinson (1955 - )
Rupert Davies (1916 - 1976)
Jean Gabin (1904 - 1976)
Georges Simenon (1903 - 1989)
